Hideg télre ébredtünk. Kinn a szél jeges fuvallattal száguldott a házak között, belebújva a legkisebb repedésekbe is. A hó olyan lendülettel esett napok óta megszakítás nélkül, hogy egyre vastagabb hótakaró lepte el a tájat, a házakat, a fákat, a játszóteret. Ettől világosabbnak tűnt a környék, de a letaposott hóval fedett jeges járda csúszott, az utakon pedig minden barna lucsok lett ott, ahol az autók és járókelők letaposták. Az emberek lassabban közlekedtek a sűrű hóesés miatt, meg lábuk meg-meg csúszott a jeges járdákon. Ezen a délelőttön, mikor mindenki már a karácsony estére készült, kevesen voltak az utcán. Ők is dideregve bújtak kabátjukba, a sálat szorosabbra kötötték a nyakukon, jobban fejükbe húzták sapkájukat, kesztyűjüket a kabátujj alá gyűrték. A Ferenciek terén a metróból kilépve már éreztem a hideget arcomon, ahogy megcsapta a szél, és ez olyan volt, mintha valaki hirtelen ráöntött volna jéghideg vizet. A lécső felé indultam, mikor észrevettem egy néhány méterre ülő, teljesen bebugyolált alakot összegubózva és összegörnyedve. Annyira betakarta magát, hogy csak az orra hegye látszott ki a rongyos pokróc alól. Odalépve mellé láttam egy maga elé tett kis dobozt. Tettem bele kis aprópénzt, és indultam tovább. Néhány lépés után megálltam, mert nem tudtam kiverni fejemből azt a hajléktalan embert. Visszamentem hozzá, és egy gyors mozdulattal átöleltem. – Valamit elfelejtettem mondani. – Kezdtem a mondanivalómat. – Nagyon boldog karácsonyt kívánok. Szívem elöntötte az együttérzés. Senki után ne ítélkezzünk, mert nem tudhatjuk miért került abba a helyzetbe amibe került. Nem érthetjük meg a másik problémáját, ha nincsen bennünk szeretet, és együttérzés nincsen szeretet nélkül.
Szerző: Catherine Cole
