Kék karácsony

Ez a történet egy hajdani karácsonyról szól, no meg egy a fa alá tett dobozról, amely távolról sem elég nagy ahhoz, hogy egy kerékpár beleférjen. Ez a doboz kék selyempapírba volt burkolva és a címkéjén ez volt a felirat: Boldog karácsonyt, Terry! Szeretettel, mami és papa”. Tudtam, hogy a legfőbb ajándékom van benne, de valójában kerékpárt szerettem volna kapni. Nem is akármilyent. Egy kék kerékpárt a: Johnston-vas kereskedésből,  amely  a Dombon volt. A fa túlsó oldalán másik, pirosba csomagolt doboz volt ezzel a címkével: „Boldog karácsonyt, Steve! Szeretettel,mami és papa”.Kilencéves öcsém, Steve villanyvonat után áhítozott, és biztos volt abban, hogy az van a dobozban. 1958-at írtunk, tizenegy esztendős voltam, és Cedar Fallsban éltünk. Ezt a várost valójában soha nem ismertem meg alaposan, mert a következő ősszel lowa Citybe költöztünk. Ötvennyolcban vadonatúj gerendaházunk volt egy új utcában, új környezetben, ahol csupa drága otthon épült  fel. A domb hattömbnyire tőlünk nemcsak azért, mert itt található kis bevásárló körzet miatt volt fontos, hanem azért is, mert itt volt a főiskola, ahol tizenhét esztendős nővérem, Linda, ősztől bennlakó lesz. Karácsony előtti hétfőn Steve és én elindultunk a dombra, hogy lebonyolítsuk az ünnepi bevásárlást. Dideregve dugtam be mindkét kezem a zsebembe. Az égbolt vészjóslóan szürke volt, és a csupasz ágakat cibáló szél befújt a kabátom alá.

Gyere,Steve. Soha nem érünk oda, ha nem sietünk – sürgettem az öcsémet.

• Fussunk! – rikkantotta.

Nekilendültünk. Gyorsabban futottam, mint ő de néha, amikor hamarabb indult, le tudott győzni. Mögötte rohantam, és megpróbáltam utolérni.  A sarkon megállt, és diadalmasan lihegte: – Én győztem. Máskor csalónak mondtam volna. Ez azonban különleges nap volt, hagytam, hogy ő legyen a győztes. A domb láthatóvá vált. A lámpaoszlopok zöld láncokkal és műanyag cukornádakkal voltak feldíszítve, Steve és én felbaktattunk a dombra, amelyről a bevásárlóközpontot elnevezték. Elmentünk a cukrászda mellett, ahol nyáron néha fagylaltot kaptunk, és a díszállat–kereskedés előtt is, ahol máskor megcsodáltuk a papagájokat és a teknősbékákat. Most első alkalommal mentünk egyedül karácsonyi bevásárlásra az 5 és 10 centes boltba. Öcsém a malacperselyben gyűjtött megtakarított pénzét szorongatta a markában, nekem négy dollár volt a zsebemben, ezt részben a szomszéd kertjének felgereblyézésével érdemeltem ki. Jó sokáig álldogáltunk az üzlet kirakata előtt. Rengeteg gyönyörű holmi volt ott – csoki-Mikulások, hosszú hajú babák, miniatűr vörös tűzoltóautók, vizet fecskendező csővezetékkel.

-Ezt megveheted nekem. Megosztom veled – jelentettem ki az öcsémnek, rámutatva egy mesterséges hóhalom tetején trónoló, kék hókorcsolyára.

-Csak hatvanöt centem van – juttatta eszembe Steve.

Ekkor bementünk. Steve megállt a színes fésűket tartalmazó edény mellett, az egyik darabot alaposan megvizsgálta. Utána rám nézett és megkérdezte: – Nincs bevásárolnivalód?

Elindultam a papírárurészlegbe. A nővéremnek levélpapírra lesz szüksége, hogy írjon nekünk, gondoltam. Ez a tökéletes ajándék! Azon töprengtem, ne vegyek- e apámnak egy noteszt, miután lowa Cityben vissza fog menni a főiskolára (45 évesen!). Túl primitív, gondoltam. Valami különlegeset kell adnom neki, nem olyan csacsiságot, mint a barátai, akik zöld sipkával akarták megajándékozni. A sarkon felbukkant az öcsém és nézegetni kezdte a ceruzákat. Felkaptam a kiválasztott papírárut és elindultam a pénztárhoz. Ekkor pillantottam meg a tökéletes ajándékot anyám számára: halványkék fülbevalót, amely éppen illeni fog az új ruhájához.

Elég pénzem maradt még rágógumira és egy apró zseblámpára, Steve részére. Fizettem és az utcán vártam rá. Hamarosan megjelent, hazaindultunk, hogy becsomagoljuk az ajándékokat.  A vas üzlet előtt mentünk el, hogy megnézzem a kerékpáromat. Tulajdonképpen még nem volt az enyém, de takarékoskodtam, hogy megvegyem. Jobban kívántam, mint bármi mást a világon. Karcsú, kék modell volt, olasz gyártmányú, soha nem láttam hozzá hasonlót. Azt terveztem, hogy ezzel megyek majd iskolába, a fagylaltozóba és a legjobb barátnőmhöz. Cathyhez, ámbár ő csak fél háztömbnyire lakott tőlem. A vasüzletben nagy volt a forgalom. A helyiség végében olyan kéken csillogott a bicaj, mint az égbolt. Odamentem hozzá, és kővé dermedtem. Címke lógott le a fogantyújáról, amire nagy betűkkel azt írták: ELADVA.

Azt hittem,hogy megszűnik a szívverésem és megáll az idő. Három hónapja gyűjtöttem rá, hogy megvehessem ezt a kék kerékpárt. Kiszaladtam az üzletből, majdnem elsírtam magam. Valaki más fogja használni a kerékpáromat, valaki, akit ismerek, vagy  ami még rosszabb, talán egy idegen, aki kint fogja hagyni az esőben, hóban. hogy megrozsdásodjon. Nagyon lassan cammogtunk haza, most nem törődtem a hideggel. Steve beszélgetni akart, de én csak a kerékpárra gondoltam, amely majdnem az enyém lett. Már nem volt szükség a tizenkét dolláromra, azon töprengtem, hogy mit vegyek érte. Ez volt az utolsó karácsonyunk Cedar Fallsban. Jövőre már nem lesz meg a vidéki házunk a két kandallóval. A második világháborúból megmaradt apró bádogbarakkban fogunk lakni, amely  alig nagyobb, mint a jelenlegi hálószobám. A kandalló helyett olajkályhánk lesz, a hatalmas, pázsitra nyíló panorámaablak helyett az ablakaink olyan magasan lesznek, hogy ki sem látunk rajtuk, de úgysem lesz odakinn pázsit. Anyám azt mondta, takarékoskodnunk kell. Dolgozni fog, mialatt apám tanul. Nem örültem a takarékoskodásnak, költözködésnek, de tudtam, hogy a képzettség fontos. Miatta tudtuk megvenni a házunkat a nagy kertel. Ez a ház kilométerekre volt attól a füstös gyárak melletti sötét, huzatos odútól, amelyben apám nőtt fel. A képzettség még tovább lendíti  majd a sorsunkat. Megint elköltözünk majd olyan városba, ahol egyetem van, apám megszerzi a bölcsészdoktori oklevelet, és egyetemi tanár lesz belőle. Ha meglenne a kék bringám, nem bánnám, hogy olyan gyakran költözködünk, gondoltam. Aztán eszembe jutott, hogy mennyi mindene nem volt apámnak kisfiú korában, és elhatároztam, hogy a kerékpárt kiverem a fejemből.  Itt volt a karácsony és itt voltak a becsomagolásra váró ajándékok. Hazaérve hallottuk, hogy előkerültek a karácsonyi lemezek, Bing Crosby éppen a Fehér karácsonyt énekelte, apám időnként együtt énekelt vele. Anyám sütött, közben halkan zümmögött. Harang és rénszarvas alakú édességet készített. Steve és én kaptunk két-két frissen elkészült  sütit, utána becsomagoltam az ajándékokat, miközben Bing Crosbyt hallgattam. Amikor a fa alá tettem a csomagokat, láttam, hogy valaki már megelőzött. A díszeket a család mindig közösen rakta fel. Éjszaka a szoba sötét volt, csak a karácsonyfa lámpái világítottak kékes fénnyel. Most a fa volt a világegyetem közepe, és a szoba megtelt a világminden ígéretével. A fa képviselte a melegséget, boldogságot és biztonságot. Havazni kezdett, a hópelyhek beborították a pázsitot és a fákat. A szomszédok ablakaiból is karácsonyfák fényei szűrődtek ki megvilágították a havat. Vacsora után apám arról mesélt, milyen volt a karácsony, amikor még fiú volt. Akkoriban nem jutott pénz ajándékokra, még ennivalóra sem. Ámbár láttam azokat a lerobbant házakat, amelyekben apám felnőtt, nehezen tudtam elképzelni, hogy valaki éhezik, vagy nem kap ajándékot karácsonykor. Azt az elbeszélést viszont szívesen hallgattam, amikor ő és a testvére karácsony reggel szánkót talált a ház falának támasztva. Elképzeltem, ahogy kettesben, boldogan kacagva lesiklanak a hófödte domboldalon. Már tudtam, hogy mit fogok adni apámnak karácsonyra – a kerékpárra félretett pénzemen. A szobámba szaladtam, gyorsan ráírtam egy cédulára: „ Papa, ez a hozzájárulás a képzésedhez”.  A papírba belehajtogattam a tizenkét darab egydollárost, aztán az egészet cipődobozba rejtettem, amit aztán becsomagoltam. Odatettem a fa alá, és arra gondoltam, soha nem fogja kitalálni, hogy mi lehet olyan könnyű egy cipődobozban. Végre karácsony reggel lett, elérkezett a nagy pillanat, ott álltunk a fa körül. A várakozás a tetőpontjára hágott. Tudomásul vettem, hogy nem lesz bicikli, de abban a nagy dobozban lehet valamilyen szép meglepetés. Elkezdtük kibontani az ajándékokat. A nagyanyám pizsamát küldött nekem, a nővéremnek pedig hímzett párnahuzatot. Az öcsém focilabdát kapott, ujjongott is örömében.  A nekem járó nagy dobozban kék hódeszka volt. Jó, hogy már elkezdett havazni. Apám flanelinget kapott a nővéremtől, anyám elégedetten fésülte a haját az öcsémtől kapott fésűvel. A nővérem felbontotta a levélpapír csomagolását és felnevetett.  – Gondolom, ez azt jelenti, hogy írnom kell majd –  mondta és átölelt. Az öcsém szeme tágra nyílt, amikor kinyitotta a nagy dobozát. Villanyvonat volt benne. Láttam, hogy apám tűnődve bontja ki a cipődoboz csomagolását. Amikor elolvasta a cédulám, először rám nézett, aztán anyámra. A szeme megtelt könnyekkel.

Tönkretettem volna a karácsonyt?  Bizonytalankodva csendben figyeltük őt. Ekkor átadta a cédulát anyámnak, felállt felvette az új inget, betette a zsebébe a pénzt. – Úgy látszik, felkészültem a főiskolára – mondta nevetve. Aztán megváltozott az arckifejezése  és ránk nézet . – Ez a legszebb karácsonyom. Remélem, a tietek is – folytatta, és anyámra kacsintott, aki éppen feltette a fülbevalóját. A mosolyából láttam, hogy tetszett neki.

Felemeltem öcsém mozdonyát. – Gyönyörű! – mondtam.

• Talán megkapod a bicajt szülinapodra – suttogta.
• Talán – mondtam. A születésnapom tizenegy hónap múlva lesz, addig várhatnak rám a dombok.

Amikor felemeltem az öcsém ajándékát, a kék ceruzákat, hirtelen rájöttem valamire. A karácsony sokkal több annál, hogy ajándékokat adunk és kapunk. Azt jelenti, hogy az öcsém  félreteszi a kis zsebpénzét, hogy ajándékokat vehessen nekünk. Azt, hogy a nővérem velünk van, mielőtt visszamegy a főiskolára. És azt, hogy mialatt az anyám sürgölődik  a konyhában, és a Csendes éjt zümmögi, apám sokadszorra veszi elő a Bing Crosby lemezét. Karácsonyi énekeket, süteményeket, színes fényeket és az összegyűlt kisvárosi családot jelent ezen a csodás reggelen, miközben sűrűn hullik a hó. Szeretetet és együvé tartozást jelent. Valamit, amit nem lehet megérinteni – emlékeket, hagyományt, reményt és a békesség felderengését. Anyám kiküldött a konyhába, hogy nézzem meg, készen van-e a kávé.

• Készen van! – kiáltottam vissza nekik a konyhából, de amikor a csészék után kutatva megfordultam, nem hittem a szememnek. Az asztalhoz támasztva ott állt a vaskereskedés –béli kerékpár, csillogóbban, karcsúbban és kékebben, mint valaha. Olyan volt, mint egy látomás. Odarohantam és megérintettem a fényes krómozást, a bőrnyerget, a kerekeket.

A nappaliban Bing Crosby  lágyan énekelni kezdte a fehérkarácsonyt. A karácsony fehér lehetett mindenki másnak, de nekem kék volt. Kék, mint a kerékpárom, a dombtető, a szél és az utak, amelyeken használni fogom.

 

Terry Andrews