Emlékezésem következő története 1979 decemberéhez kapcsolódik. Talán meg sem maradt volna ennyire a fejemben, ha nem télhez köthető lenne a történet. Első osztályos voltam. Nagyon messze laktunk az iskolától, mert, ahogy az óvoda, úgy az iskola is az akkor még községként nyilvántartott szülőhazám központjában volt, mi pedig igencsak elszigetelten egy majornak nevezett helyen laktunk az akkori kaszagyár háta mögött. Egy nap mondták a szüleink, hogy kaptunk új lakást és el fogunk költözni. Apukám rendőr volt így szolgálati lakásként kiutaltak nekünk egy társasházi lakást abban az utcában ahol az óvodám is volt. Már nem emlékszem milyen nap volt, de hogy hétköznap és, hogy az évszak a télben járt ez biztos. Az a bizonyos reggel előtti nap még száraz utakat járva, amit tudtunk gyalog cipeltünk át egyik lakásból a másikba, mert nemhogy nekünk nem volt autónk, de még a településen is csak egy –két ember tulajdonában akadt csak. Már estébe hajlott a délután, mert ahogy írtam télben járt már az idő, sőt december havát írtuk így korán sötétedett. Az új lakásunkban, halmokban álltak a dobozok és a pakolásra váró előző nap odacipelt cuccaink. A szoba közepén éppen csak elfért a két ágy, amin az éjszaka álomra hajtottuk a fejünket a bátyámmal. Hamar reggel lett, és ahogy mindig most is nehezen és utálattal álmosan keltünk fel, minekután az esti lefekvést igyekeztünk addig húzni ameddig csak tudtuk. Hiába mondták a szüleink, hogy másnap reggel fáradtak leszünk. De akkor azon a reggelen fáradságnak nyoma sem volt. Egy perc alatt eltűnt miután kinéztem az ablakon. Apukám bejött a szobába, felkapcsolta a villanyt és így szólt. Gyerekek kelljetek fel! Esett az éjjel a hó. Én abban a pillanatban ugrottam az ablakhoz és olyan gyorsan még nem öltözködtem és indultam iskolába, mint akkor reggel. Öltözés közben többször odaléptem az ablakhoz, hogy biztos nem álmodom e mert ennyire tiszta és még érintetlen hótakaró sosem tárult a szemem elé. Ha tehettem volna, örökre ott maradok az ablak előtt és csak nézem a szép téli utcát. Aznap reggel boldogan ugrándozva indultam az iskolába. Persze mivel még csak 7 éves voltam így apukám nehogy elkísért, de szánkóval húzott el az iskolába. A tanítási szünetekben kimehettünk hógolyózni és hemperegni a hóban. Egész nap havazott. Nagy csillogó pelyhekben hullott a hó. Hazaérve első és legfontosabb dolgom volt, hogy egy hóembert építsek a szobaablak elé. Rögtön le is foglaltam az ágyamnak az ablak alatti helyet és akkor éjjel és még nagyon sokszor máskor is, ha nem tudtam aludni, a függönyt résnyire elhúzva néztem az út szélén álló lámpát és a fényében táncoló hópelyheket. Még elalvás előtt egy pillantást vetettem a hóemberre. Vártam és elképzeltem, hogy megmozdul és integet nekem a hóból készült emberem. Pár nap elteltével a Mikulás is megérkezett hozzánk. A csomagokat boldogan tettem ki az ablakba mert már volt kinek mutatni, hogy lássák milyen jó voltam. Innentől kezdve minden gondolatom a közelgő karácsony körül forgott, amit már nagyon vártam.
Szerző: Christmas Eve (ez az írás a gyerekkoromban átélt emlékeim alapján íródott.)
képforrás:https://tula.mk.ru/social/2018/12/01/mchs-k-vecheru-na-tulskiy-region-obrushitsya-snegopad.html
