1980 decemberét mutatja a naptár. Ahogy a templom toronyórája elütötte a négy órát úgy szállt le a sötétség az egyre inkább lassuló és csendesedő településre, magával hozva egy csodálatos látványt, ami a mai napig tisztán él az emlékezetemben. Alig pár nap volt még karácsonyig.A városka utcáján egyre jobban érződött a közeledő karácsony ünnepének a napja. Csak pár ember jött-ment a hóesésben kisebb nagyobb szatyrokat cipelve. Nem rohantak a hideg idő elöl, hanem a délutáni sötétséggel borított havas utcák által nyújtott csodás látvány hangulatával együtt lassulva baktattak hazafelé. Élvezték, hogy részesei lehetnek az év legszebb időszakának. Bár hideg van, mégis meg-meg állnak, hogy egymásnak kellemes ünnepeket kívánjanak. Szüleim is megálltak, hogy egy ismerőssel pár mondatot váltsanak. Én a szánkón ülve néztem a fákat, amik felöltötték ünnepi ruhájukat, az úttesten szikrázó havat, amit csak a szánkók által húzott csíkok festettek feketére. Figyelem a kisváros szinte kézzel fogható hangulatát, ami mesébe illő látványt nyújtott. Szememmel követek egy sötét kabátos férfit, aki maga mögött húzott egy szánkót, amin egy kisfiú és egy kislány ült. A gyerekek hangosan kacagtak, mikor az apuka elcsúszott a síkos úton. Én is mosolyra húztam a szám, mert eszembe jutott, ahogy az én apukám is kis híján orra esett, mikor szaladva húzattam vele a szánt. Ebben a korban luxusnak számított egy-egy autó megjelenése így minden gond nélkül lehetett közlekedni az úttesten. Távolabb egy másik ember valami hosszú és nehéz dolgot cipelt a vállán, amit már teljesen befedett a sűrűn hulló fehér hó. Ma már tudom, hogy egy fenyőfa lapult a férfi vállán a ráhulló hópelyhek alatt. Az út túl oldalán a sarki üzlet ajtajában még a boltos néni valakinek odaintet kellemes karácsonyt kívánt és bezárta az ajtót. Lekapcsolta a villanyokat, csak az utcai kirakatokban lévő lámpákat hagyta felkapcsolva, hogy az arra járó gyerekek mint én is megállva sóvároghassunk egy-egy játék után, remélve, hogy a jézuska elhozza nekünk. Már hetekkel az ünnep előtt az volt a szórakozásunk a bátyámmal, hogy stoppolgattuk magunknak az üvegablak mögötti játékokat. Kinéztem magamnak egy járó babát és minden nap ellenőriztem, hogy megvan-e még. Akkor még azt hittem, hogy a Jézuska innen hordja szét a játékokat a gyerekeknek. Míg a fejemben a gondolatok cikáznak, az arcomat pirosra festette a fagyos szellő, ami táncra késztette a hópelyheket is. Kezemet piros kesztyű védte a hidegtől, amit tenyeremmel felfele kitartottam, hogy a hópelyhek beleszálljanak majd hosszasan figyeltem a csillogásukat. Csak lassan olvadtak el és váltak vízzé ebben a dermesztő időben. Nem zavart a hideg és nem bántam, hogy szüleim sokáig beszélgetnek. Addig én örökre az agyamba égettem ezt a látványt, amit az óta sem tudok elfelejteni és szívembe zártam örökre a kisváros ünnepi hangulatát. Hazaérve már jó meleg volt a szobában mert apukám már délután befűtött. Imádtam hallgatni a cserépkályhában pattogó tűz hangját. Átfagyva nekidőltem a kályhának és hagytam, hogy a meleg átjárja a testemet. Közben arról ábrándoztam, hogy vajon mit fog nekem hozni a jézuska.
Szerző: Christmas Eve (ez az írás a gyerekkoromban átélt emlékeim alapján íródott.)
Képforrás: https://en.mandadb.hu/tetel/607745/Korona_Szalloda_Szentgotthard_1937
Képforrás: https://mapio.net/pic/p-44752112/
