A 80-as években valahogy lassabban teltek a napok. Nem rohant az idő úgy, mint mostanában, pedig ha tehettem volna a nyár után rögtön a telet hoztam volna el. Gyerekként a gyümölcsök váltakozásával mértem a karácsony közeledtét. A kertünk végében állt egy szilvafa, amit nyár végén nézegetni kezdtem és bár kívántam az ízét, szomorúsággal töltött el a gondolat, hogy már iskolába fogok járni, amikor egy nap majd a táskám aljára kerül, hogy a szünetekben elfogyasszam. Már épp kezdtem unni a szílvát amikor egy nap hazaérve azt láttam, hogy egy hatalmas csomag van a konyha asztalon. Nagyon boldog voltam, mert egy gyümölccsel közelebb jutottunk a karácsonyhoz. A nagyszüleim Somogy megyében Csurgó nevű településen éltek. Szőlőhegyük volt, amit műveltek és minden évben, amikor beérett a finom szőlő egy nagy csomagban küldtek nekünk mondván, hogy ne vegyünk olyant a boltban ami nekik megtermett a hegyen. Persze a dobozban más finomság is lapult, de akkor engem csak a zamatos szemek érdekeltek és az, hogy tudtam még abban az évben lesz egy csomag, ami olyan dolgot fog rejteni, amiről akkor a mi környezetünkben nem is hallottak és azt sem tudták, hogy ilyen létezik. Valami, ami annyira finom volt önmagában is, hogy apukám a spejz legfelső polcára tette, mert tudta, ha elérem, akkor nem marad belőle karácsonyra. Pedig ez a valami a karácsonyi desszertünk fő alkotó eleme volt. Amíg kicsi voltam addig bevált ez a módszer, de ahogy teltek a karácsonyok, és én az ünnepekkel együtt nőttem, úgy vált egyre elérhetőbbé számomra ez a csemege és már a legfelső polc sem volt akadály. Volt bizony olyan ünnep, amikor az anyukám éppen készíteni akarta a tortát és azzal szembesült, hogy az üveg félig üres. Nekem fel sem tűnt, amikor be-be jártam a kamrába egy kanállal a kezemben és magamban azt mormoltam, hogy csak egy kicsit megkóstolom, de a sok kicsi kanálnyi kóstolás idővel azt eredményezte, hogy az üveg félig üres lett. Ahogy telt az idő és már októberben jártunk alig vártam, hogy az a bizonyos csomag megérkezzen. És egy nap végre csengetett a postás és egy nagy dobozzal a kezében állt az ajtó előtt. A csomag rengeteg naspolyát és gesztenyét rejtett. És egy üveget. Üveget melyben ott lapult az a kincs, amit az én drága nagymamám maga készített, ami annyi vesződséggel járt neki, de tudta mennyire szeretem és nem restellett készíteni nekem, gesztenye lekvárt. Amikor ezt meséltem a társaimnak úgy néztek rám mintha valami űrből való dologról meséltem volna, mert el sem tudták képzelni, hogy a gesztenyéből, hogy lesz lekvár, hiszen annak nincs leve, mint a baracknak. Értéke abban a sok munkában rejlett, amivel a főtt gesztenyét meg kellett pucolni és cukorszirupba tenni, ami éppen a karácsonyi időszakra sűrűsödött úgy be, hogy a gesztenyetortánk tölteléke ként koronázza meg az ünnepi vacsorát. Már amikor hagytam sűrűsödni. Egy nap mikor épp a kamrában voltam, és a szokásos ellenőrző feladatomat végeztem, az apukám rám nyitotta az ajtót és mosolyogva kérdezte mit csinálok. Megnéztem sűrű e már a lekvár, válaszoltam és egy újabb mosoly következtében annyit mondott: csak anyád meg ne lássa. Így már duplán nehéz volt várakozás, de tudtam, hogy ezután már jön a narancs, a banán, és a mandarin, ami elhozza nekem a várva várt Karácsonyt.
Szerző: Christmas Eve (ez az írás a gyerekkoromban átélt emlékeim alapján íródott.)
