Ahogy a nyári szünet az utolsó hetébe lépett vegyes érzések kavarogtak bennem. Egyfelől szomorúság, mert nem szerettem tanulni és korán kelni, másfelől öröm, mert rendíthetetlenül közeledett a karácsony. Mikor megvásároltuk a tankönyveket én rendszerint az olvasókönyv átnézésével kezdtem. Kíváncsi voltam milyen téli mesék és ünnepváró versek várnak rám. Talán 3. osztályos lehettem mikor az egyik vers, ami az óta is nagy kedvenc, amit a mai napig fejből el tudok szavalni, Az esik a hó „c” vers Szabó Lőrinctől. A kisváros Kossuth utcájában ahol mi is laktunk volt egy finom fagyizó. A tulajdonos házaspár, akit az egész város csak Reinelt néninek és bácsinak hívott, a város legfinomabb cukrászdáját vezette. Akkor, még ha jól emlékszem egy gombóc fagyi 50 fillérbe került. Nyáron hosszú sorokban álltunk a fagyiért remélve, hogy nem épp előttünk fogy el. De ahogy, beköszöntött az ősz, a fagylaltos tégelyre úgy került rá a fedél és lepte el a fagyis pult tetejét a tálcán sorakozó habkarika és mézeskalács, amiket majd a karácsonyfára lehetett akasztani. Az illatuk már messziről érezhető volt és az íze feledhetetlen. A mai napig nem ettem olyan finom édességet, mint akkor abban a 80-as években. Egyik már karácsony közeli délutánon számomra is eljött a várva várt pillanat és mentünk a Reinelt nénihez a fára való csemegéért. Tisztán emlékszem, hogy az angyalka, télapó és a karika alakú mézeskalácsból 20 db-t vettünk , mert ma is a fülemben cseng, ahogy az anyukám kimondta a számomra bűvös mondatot,” válassz 20 db-t”. Akkor gyerekként fel sem merült bennem, hogy az íze egyformán finom mindegyiknek. A különlegessége egy a még nyers habba tett angyalkát és más téli mintát ábrázoló képben rejlett, ami a hab szilárdulásával beleragadt. Számomra az angyalkás képek voltak a fontosak és a sokféléből alig tudtam választani. Sokáig gondolkodtam és nézegettem őket, mert szívem szerint az összest szerettem volna hazavinni, de sajnos az akkori anyagi helyzet ezt nem engedte meg. A habkarikák sem voltak előre csomagolva, hanem színenként külön tálcán sorakoztak és kedvünk szerint válogathattuk össze őket. Sosem akartam kihagyni ezt a vásárlást, mert tudtam, hogy fogok kapni egy kis kóstolót ettől a kedves nénitől és már alig vártam, hogy odanyújtsa elém a karikákkal rakott tálcát és azt mondja „vegyél egyet ajándék ”. Most is könnybe lábadt a szemem, ahogy eszembe jutott ez a mondat. Ahogy az ünnepek alatt fogytak a mézesek én úgy raktam el és őrizgettem sokáig ezeket a képeket. Sajnos ma már nem tudom hova tűntek. Így visszagondolva, milyen furcsa, hogy akkor már voltak rá utaló jelek, hogy a Jézuska nem más, mint a szüleink, de valahogy ezt nem vettem, vagy nem akartam észre venni. Hittem a csodát, ami a mai napig él bennem és hiszem, hogy a KARÁCSONY valójában ezek a megélt pillanatok és a várakozás izgalma, ami örökre az emlékünkben marad. Ezért míg picik voltak a gyerekeim igyekeztem, és igyekszem ma már koruknak megfelelően minél több olyan közös élményt adni amikre majd ők is szívesen emlékeznek vissza.
Szerző: Christmas Eve (ez az írás a gyerekkoromban átélt emlékeim alapján íródott.)
Képforrás: http://retronom.hu/node/49604
