Az iskolába járás legjobb hetei mindig a szünetet megelőző hetek voltak. Azok közül is a nyári és téli szünidőt megelőző napok.
Míg a nyári szünetre készülés hetét a zizegés, mozgolódás, csacsogás, és oda nem figyelés jellemezte, addig a téli szünetet megelőző napokat az áhitat, szeretet, csend és béke jellemezte ami egyaránt öntötte el a gyerekek és a tanárok szívét. Egy közös mind a kettőben volt. Az ablakon kimélázás. Míg a nyárra készülve a besütő nap sugarában fürdettem az arcomat, addig a téli napokban a szállingózó havat, a fán didergő itt maradt kismadarat néztem, s közben gondolataim már hol a jó meleg szobában hol pedig kint a hűvös de lelket melengető hóban hempergés körül kalandozott. Szerettem a téli szünet előtti napokat. Feldíszítettük az osztályt. Kis karácsonyfát állítottunk a tanári asztalra. Az utolsó napon még egy kis ajándékot is csempésztünk a fa alá az épp órát adó tanárnak, na nem mintha ezzel le kellett volna kenyerezni őket, hogy ne órát tartsanak hanem meséljenek, énekeljünk vagy csak szimplán hangolódjunk az év legszebb ünnepére. Valahogy ez nekik is természetes volt. Mintha a tananyag azon részéhez értünk volna ahol arra oktattak bennünket, hogy szeressük a karácsonyt, a családot és egymást. De ne csak addig amíg tart az ünnep. Tanára válogatta ki mesélt a saját gyerekkorában átélt ünnepéről, ki énekeltetett velünk téli dalokat. Azon a héten nem kellett senkit figyelmeztetni arra, hogy figyeljen, ne rosszalkodjon vagy ne zavarja az órát. Még a legelevenebb gyerek szívét is melegség öntötte el és énekelt az osztállyal együtt. Nem kellett behúzni a függönyöket amik a tavaszi napsütéssel együtt életre keltek és tompították az ablakon besurranó sugarak fényét. Sötét volt, de nem azért mert esőre állt az idő és a napot eltakarta a felhő. Korán sötétedett és napközben is félhomály borította el a kisvárost. Épp ideális volt az ünnepre készüléshez amit már csak a nagy pelyhekben hulló hó tudott fokozni. Mintha a dalunk csengése késztette volna a természetet, hogy táncoló hópelyhekkel jutalmazzon meg minket. Izgatottan figyeltük hogy tűnik el a járda a rá hulló fehér égi csoda hatására és találgattuk vajon idén mennyi hó fog esni. Esik e annyi ami a szünetben egy hócsatára vagy szánkózásra elég lesz. Kis karácsony, nagy karácsony… újabb énekbe kezdtünk míg a tanár gyufát ragadott és a kis fenyőn lévő csillagszórót meggyújtotta. A szerte szét repkedő csillagok látványa, az elégett foszfor illata varázslattal töltötte meg az osztálytermet. A mai napig a legkedvesebb illat amit szeretek érezni. Már jócskán megélt évekkel a hátam mögött, ha megérzem a csillagszóró illatát, visszarepít a múltba felidézve bennem az 1980-as évek gondtalan gyermek éveit. Bárcsak sosem ért volna véget ez a pillanat.
Christmas Eve (saját átélt emlékeim alapján íródott történet)
