3.napja esik. Ha a naptár nem 2019 májusát mutatná, akkor akár hihetném azt is, hogy bármely év novemberét vagy októberét éljük és közeledik a karácsony. Enyhe fejfájással még hagyom, hogy az ágyam foglyul ejtsen, s míg arra várok, hogy a kínzó fájdalom el múljon a gondolataim cikáznak. Hol 1977, hol 1978-79 vagy épp 1980, esetleg 1985 ugrik be. Ami közös ezekben az évszámokban az a karácsony előtti időszak. Egy-egy villanás ezekből az évekből, ami mind a karácsony közeledtét jelentette már nekem. Akkor még sejtelmem sem volt róla, hogy felnőttként ennyire meghatározó lesz az életemben ez az időszak.
Az első tiszta emlék foszlányom 1977-re nyúlik vissza. Óvódás voltam. Messze laktunk az ovitól, és ezt az utat minden nap gyalog kellett megtennünk. Ha azt írom, hogy a majorban laktunk az sokaknak már nem mond semmit, mégis el lehet képzelni, hogy egy ilyen terület nem a község közepén helyezkedik el, mint az óvoda. Szülő városom, ami mára várossá nőtte ki magát, akkor még község, de talán ha jól emlékszem nagyközségként volt nyilván tartva. Azon a bizonyos reggelen már nagyon közel jártunk az ünnephez. Szokásunkhoz híven szinte hajnalban kellett kelnünk, hogy anyukám bevigyen az óvodába és még ő is időben beérjen a munkahelyére, ami még egyszer annyi út volt neki, mint az óvoda és lakásunk közti távolság. Akkor még nem volt divat az órát állítani így a decemberre az volt jellemző, hogy sötétben indultunk és sötétben értünk haza. De nekem ez varázslatosnak tűnt. Főleg ha ehhez az időszakhoz már hóesés is társul. És bizony, hogy társult, mert akkor a tél, tél volt, a tavasz, nyár, vagy az ősz pedig a maga évszakának megfelelően mutatta ünnepi ruháját. Már az óvodához közeledtünk. Kis piros csizmámmal rugdostam a havat, csúszkáltam persze szigorúan anyukám kezét fogva és rángatva, aki ezt kevésbé értékelte hajnali 6 órakor még álmosan. Én voltam az első rendszerint az oviban. Még az óvó nénik sem voltak ott csak a takarító nénik, akik ugyanolyan kedves melegséggel fogadtak mint mindig. Felballagtam a hosszú magas lépcsőfokokon be a csoportszobába ahol a látvány örökre az emlékezetembe vésődött. Hatalmas karácsonyfa állt előttem és én csak néztem és ámultam. A fa alja tele volt ajándékokkal én mégis a fényeket néztem és azt a varázslatot zártam örökre a szívemben, ami ott fogadott. Némi habkarika és szaloncukor is volt a fán, de az akkori szegényes időszakra inkább volt jellemző a papírból magunk álltal készített dísz, illetve ebben az esetben az óvonénik álltal készített lácban összeragasztott végtelen hosszúságú minden színben pompázó papír szalag. Lassan kezdtek jönni a társaim is akiket kitörő örömmel fogadtam és sürgettem őket az öltözésben és szinte kiabáló hangon tessékeltem befelé őket, hogy mielőbb közösen örülhessünk a látványnak. Különlegesnek éreztem magam, hogy én lehettem az első, aki ezt a csodát meglátta. Akkor láttam életemben először olyan hatalmas fát, rajta csillogó díszekkel, fényekkel. Majd megérkezett Gabi néni. Mennyire tisztán megmaradt az ő képe is a fejemben. Onnantól kezdve egész napos ünneplés kezdődött. Közösen énekeltünk táncoltunk a fa körül. Kibontottuk az ajándékokat, amikről akkor még hittem, hogy a Jézuska tette oda, majd megkezdődött a kis harcunk az elsőbbség jogáért, hogy ki melyiket próbálja ki először. Ebéd után csillagszórót gyújtottunk aminek a szerteszét röppenő szikrái mind mind maga volt a csoda. Ez volt az egyetlen olyan nap az óvodai életemben, amikor nem szívesen mentem haza. Akkor este nehezen tudtam elaludni mert annyira még sosem vártam a másnap reggelt, mint akkor, hogy mielőbb óvodába mehessek.
Szerző: Christmas Eve (ez az írás a gyerekkoromban átélt emlékeim alapján íródott.)
Képforrás:http://szentgotthard.hu/hu/kiemelt-hirek/125-ev-ugy-elropult-mint-az-ovodasok-lufijai-es-kivansagai.html
