Mikor is  kezdődött?  Na ezen sokat gondolkozom,de azt hiszem nagyon vissza kell mennem az időben ahhoz hogy erre a kérdésemre megkapjam a választ. Talán még a megszületésem előtre. De mivel mégis csak a jelenben vagyunk így maradjunk is csak itt. Hogy miért kezdek az írásba? Talán mert most jött el az ideje vagy mert olyan sokan bíztattak a háttérből hogy kezdjem el,vagy mert valamit hagyni szeretnék magam után vagy egész egyszerűen  azért mert annyi gondolat kavarog a fejemben amit ki kell írnom magamból.De miről is írok. Vagy kinek? Elsősorban magamnak és magamról,arról az élet érzésről amiben élek,amiben jól érzem magam és ami remélem majd a sírig és még azon túl is elkísér. A karácsonyról. Aki ismer az tudja rólam ,hogy nekem és a családomnak a karácsony nem azt a 3 napot jelenti hanem az év  365 napját .Dr .Csernus Imre fogalmazta meg nagyon jól.

“A társadalom zöme számára a karácsony az a három nap az évben, amikor megpróbálnak úgy tenni, mintha szeretnék egymást. Én viszont úgy gondolom, hogy ha május ötödikén vagy február másodikán vagy akár ma reggel két ember szívből, tisztelettel és szeretettel tud egymáshoz érni, amikor kinyitják a szemüket – az azt jelenti: karácsony van.”

Mennyire igaz!

Nincsenek olyan gyermekkori emlékeim ahol arról mesélnék micsoda szép karácsony volt. Sosem volt nagy családi összejövetel. Valahogy mindig egyforma volt minden Szent este. Mindig rántott hal és olajos krumpli desszertnek pedig a készen vásárolt piskóta megtöltve gesztenye lekváros krémmel. Majd leültünk a tv elé. Nem volt karácsonyi készülődés,nem volt sütés,főzés. Nem volt közös beszélgetés,nem volt nagy családi öröm ünnep,és sajnos többnyire szent este már ajándékot sem csomagoltunk hiszen idő előtt szinte mindig megkaptuk. .(Persze kutattunk utána,de ki nem kutatott gyerekként és volt amikor meg is találtuk. ) Kedvenc fotelomban ülve és a Tv képernyőjét bámulva gondolataim mindig a szomszédban jártak,ahol a barátnőm lakot 3 testvérével ,szüleivel,nagymamájával és hogy még nagyobb és hangulatosabb legyen az ünnepük a szomszédjukban lakó unokatestvérek és szüleik is csatlakoztak hozzájuk. Náluk persze mindig nagy készülődés volt. Szerettem átjárni hozzájuk. A konyhában ülni és figyelni az anyukát aki sütött főzött készült a nagy ünnepre. Sokan voltak kevesebb jutott minden gyereknek mint nálunk mégis irigyeltem őket és tudtam hogy ők sokkal boldogabbak mint én. Mikor már nagyobbacska lettem nem egyszer mentem ki este sötétedés után a kapunk elé és néztem az ablakukat. Néztem a fényeket a mozgolódó árnyakat és irigykedtem. Hányszor szerettem volna ott lenni,a barátnőm bőrébe bújni. Hányszor könnyeztem hogy nálunk miért nem ilyen az ünnep. Miért ér véget azzal hogy elfogyasztjuk a vacsorát és a szüleim már fekszenek is le. De ettől függetlenül nagyon szerettem a karácsonyi szüneteket és magát az ünnepet. Talán akkor fogadtam meg magamnak hogy ha nagy leszek és családom lesz akkor a mi karácsonyunk más lesz. Talán itt kezdett sarjadni bennem a karácsony imádat amiből aztán a mai napig tartó elhivatott szerelem lett. Abban az időben azokban a 80-as években  még igazi tél volt sok-sok hóval. Néha olyan sok hó esett hogy csak a fejünk búbja látszott ki a járda szélére halmozott hótömegek mellett. Amikor elmentünk szánkózni,nem érdekelt  ha kezem lábam lefagyott,csizmám tele volt olvadt hóval amiben majd belefagyott a lábam. A kabátom meg szinte rám fagyott. Hazaérve a cserépkályhára simulva olvadoztam és hallgattam a tűz ropogását. Mikor kezdett sötétedni és apukám felkapcsolta a karácsonyfa izzóit az volt a kedvenc játékom hogy néztem a plafont ahova árnyékot vetett a lámpa fénye és különböző figurákat, alakokat képzeltem oda. De kicsit előre szaladtam pedig érdemes pár mondatot arról is írni, hogy milyen volt a hangulata azokban az időkben egy kisvárosnak vagy gyerekként, hogy éltem meg a várakozás pillanatait. Ma már felnőtt fejjel azt gondolom hogy az igazi izgalom a várakozásban van. Engem kicsit szomorúsággal tölt el amikor a naptár december 24.-t mutatja. Számomra akkor kicsit vége a nagy izgalomnak. Persze igyekszem nem mutatni a gyerekeim előtt de belül sírhatnékom van és már akkor arra gondolok hogy mennyit kell még aludni, hogy ismét várhassuk az ünnepet. No de vissza az 1980 as évekbe.Emlékszem egy december 6.-i délutánra ami szinte este volt hiszen 4 órakor már olyan sötét volt mintha este lett volna. Álltunk a zebránál és vártuk, hogy az az 1-2 autó ami akkor létezett még csak elhaladjon előttünk az úttesten. Én néztem fel az utcai lámpa fényébe és azt csodáltam hogyan szállingózik a hó mennyire tiszta és csodálatos táncot lejt, miközben a kezemben szorongattam az aznap kapott mikulás csomagokat. Csomagokat mert akkor még divat volt a szülőknek is kapni a munkahelyükön, annyit ahány gyerek volt a családban. Nem voltak benne drága Milka csokik és fura nevű cukorkák,mégis örültünk neki. Az akkori kis városban nem értek egymás nyakára a játék boltok. Egy kirakat volt ami előtt naponta elhaladtunk és mindig meg megálltam és néztem a kirakatot és azt sem tudtam mit kérjek a Jézuskától. Haza érve kitettük az ablakba a sok Mikulás csomagot, hogy lássák milyen jók voltunk, mennyi ajándékot hozott a Mikulás. Sokat elmélkedem azon, hogy vajon a mi gyerekeinkben is hagynak ilyen mély nyomot az ünnep előtti időszak, várakozás? Ma már azt is tudom hogy mi magunk rontottuk el bennük ezt az érzést azzal, hogy mindenféle esemény vagy alkalom nélkül jéték és ajándék halmokkal lepjük el őket. De talán az  akkori kor sajátossága ,szegénysége volt, hogy ha akarták volna se tudták volna megtenni, hogy csak úgy veszik az ajándékokat és az édesség halmokat. Akkor még az ünnep hangulatához tartozott az is amikor a városba banán,narancs és mandarin szállítmány érkezett elég minimális mennyiségben.  Akinek volt ismeretsége a boltban annak a pult alá került a még sötét zöld és éretlen banán, akinek pedig nem volt protekciója, azok a sorban állást  kényszerültek választani és reménykedtek, hogy csak ne előttük fogyjon el az akkor még ritkán látott gyümölcs. Emlékszem hányszor rágtam ki még a banán már  kesernyés héját is csakhogy minél tovább jusson az élvezetből. De nagyon sokszor vágyódom vissza a gondtalan gyermek éveimbe,ami akkor igenis gondokkal telinek tűnt de mára már az is megszépült és egyik szemem sír a másik nevet mikor visszagondolok  azokra a csodálatos havas téli estékre.

Talán a terepasztalom létrehozása is ennek a vágyódásnak a kifejezése.